Az élet alkonyán

Az ​amerikai próza talán legkiválóbb élő mesterének új kötete huszonkét elbeszélést tartalmaz. Többnyire csendes alkonyfényben izzó novellákat, amelyek szereplői, rég túljutva a fontos eseményeken, a halál közeledtével önmagukba visszahúzódva azt vizsgálják, ki vagy mi is volt igazán az övék, hogyan összegezhető az életük, mi marad utánuk. Szemükben a világ áttetszővé, varázslatosan törékennyé válik, de azért tartogat meglepetéseket, az egyre távlatosabb emlékezés pedig az egykor kevésbé jelentős történéseket, dolgokat is felnagyítja, új színben mutatja.
A kötet néhány írása megrázó erejű, felkavaró remekmű: A farmház, amelynek szereplője, miközben anyja halálát követően kiüríti a régi házat, felidézi anyja és a saját életét, szülei házasságát; az Utazás a holtakhoz, amelynek hőse a kórházban halálos betegen fekvő barátnőjénél tett látogatása után szégyentelenül gyáván menekül a halál elől; a Nagyszülősködés, amelyben az újdonsült nagyapa csecsemő unokáját a kezében tartva futó idegenséget érez és rájön, hogy „semmi sem a miénk, hacsak nem az emlékeinkben”. Emellett olvashatók könnyedebb hangvételű, szórakoztató történetek is külföldön – Olaszországban, Írországban, Skóciában, a Földközi-tengeren – turistáskodó amerikaiakról. Updike, az emberi érzelmek olykor kegyetlenül éles szemű és mindenkor finom tollú ábrázolója nemegyszer szemérmes, férfias megrendüléssel vagy alig leplezett szentimentalizmussal ír az élet alkonyáról – kézbe veszi és felmutatja a vigyorgó koponyát, de ezzel nem lehangol, hanem gyönyörködtet bennünket.