A rózsa neve

Én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek.

„Nosza, adok én teneked sok latint és kevés nőt, teológiát dögivel és vért, literszám, mint a Grand Guignolban, hogy te kifakadj: Ez hamis, ez becsapás! És ekkor kell a hatalmamba kerülnöd, beleborzonganod Isten végtelen mindenhatóságába, melynek a világ rendje semmi. És azután rájönnöd, ha ügyes vagy, hogy hogyan is húztalak be a csőbe, elvégre én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek; csak hát az ördögi paktumokban épp az a szép, hogy az ember úgy írja alá őket, hogy nagyon is tudja, kivel paktál. Mi másért érdemelné ki a poklot?
Mivel pedig azt akartam, hogy az egyetlen igazán izgalmas dolog, vagyis a metafizikai borzongás, kellemes hatást keltsen, nem maradt más hátra, mint hogy a legmetafizikusabb és legfilozofikusabb cselekménymintát: a detektívregényt válasszam.”

Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit. Igazi nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban?
A rózsa neve nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el a még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. "Ki a tettes?" Ez a kérdés - figyelmeztet a regényhez írott "széljegyzeteiben" Umberto Eco, a tudós szemiotikaprofesszor - nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése.
A rózsa nevétől a rózsáig hosszú az út, és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a "tettesig" sötétlő homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk.