A hatodik parancsolat

Futottunk a fényárban úszó folyosón. Káosz. Riadó és futkosás. Kiáltozás, sikítás. Emberek fehérben futnak, futnak. Mindenki a központi bejárati csarnok felé.
És egy sikítás, amitől kilelt a hideg. Zokogó sikoltozás újra meg újra. Férfié vagy nőé? Nem tudtam megállapítani.
– Ez Edward – lihegte Mary. – Edward!
Loholtunk, akárcsak a többiek. Berontottunk a hallba. Bele a lökdösődő emberbolyba. Mindenki körben állt, lefelé néztek.
A sikoltás sírásba ment át. Bőgő, szirénázó hang. Hisztérikus üvöltéssel emelkedett-süllyedt.
– Hallgattassátok el! – üvöltötte valaki. – Üssétek le!
Durván előretolakodtam. Mary a nyomomban. Senki sem látott bennünket. Mindenki a márványpadlón levő látványra bámult, a széles lépcsősor lábánál.
Akkor lőhették le őket, amikor jöttek lefelé a lépcsőn. A hátralevő fokokat már zuhanva tették meg.