Shelley ​versei

Percy ​Bysshe Shelleynek (1792-1822), a nagy angol romantikus költőnek rövid élete a lázadás lobogásában égett el, botrányok sorozata volt. Az ateizmus szükségszerűségéről irt pamfletje miatt kizárták az oxfordi egyetemről, apjával összeveszve egy tizenhat éves lánnyal Skóciába szökött, ahol összeházasodtak. De házassága csődbe jutott, különváltak. Felesége öngyilkossága után egy korában híres anarchista filozófus lányát vette el. Bár addig is sokat utazott külföldön, az anyagi gondok, a társadalmi rossz híre és megromlott egészsége miatt 1818-ban végérvényesen Itáliába költözött.

Költőileg hallatlanul termékeny évek következtek, olyan érett költemények születtek ekkor, mint az Óda a nyugati szélhez, az Egy mezei pacsirtához, A felhő vagy a Keats halálát sirató Adonais. Ám ahogy a világirodalom más nagy alkotóinál is bekövetkezik: e felfokozott alkotói láz a baljósan közeli véget jelentette: 1822 augusztusában Shelley „Ariel” nevű vitorlásával a Földközi-tengerbe fulladt. A költő, aki szenvedélyesen szeretett hajózni, nem tudott úszni. Mikor holttestét megtalálták, kabátja zsebében Keats egyik kötete volt. Shelley földi maradványait Byron máglyán égette el a tengerparton. S bár a valóságban korántsem volt a három költő kapcsolata olyan szoros, Shelley halála eképp mindörökre egybekapcsolta nevüket.

Az irodalmi divatok változása persze megtépázta az ő dicsőségét is, ha nem is annyira, mint Byronét. Századunk gyanakodva szemléli a romantikus életműveket. De Shelley verseinek éteri lebegése, tiszta zeneisége, kompozícióinak rejtett filozófikuma, lázadásának kamaszos heve a világlíra egyik örök, és örökké újraolvasandó értéke.