Csonttörés

Vékony gumi álarc volt mindkettőn. Egyforma álarc.Hitetlenkedve néztem a két egyforma,arctalan arcba.Nem vagyok az az ember,akihez gumi álarcos,sötét alakok szoktak beállítani éjnek évadján,éjfél előtt húsz perccel. Harmincnégy éves,józan életű üzletemberként épp az apán newmarketi versenyistállóinak a könyvelését igyekeztem csendben naprakész szintre hozni.Az íróasztallámpa fényköre rám és a munkámra vetült,a két halvány gumi álarc pedig úgy közeledett a sötét szoba majdnem fekete falburkolatának hátteréből,mint nap felé az idegen holdak.Kattant a kilincs,fölnéztem, s már benn is voltak:két homályos figura lépett be nyugodtan a nagy ház halljából,körvonalaikat rövid időre kirajzolta hátuk mögül a halvány világítás,aztán, amint becsukták az ajtót,belemosódtak a falburkolat sötétjébe.A padló meg se reccsent,meg se csikordult a léptük alatt.A nem emberi arcukat kivéve tetőtől talpig feketébe voltak öltözve.Fölemeltem a telefonkagylót,s a háromszor kilencből letárcsáztam az első kilencest.Egyikük meggyorsította a lépteit, föllendítette a karját, és lesújtott a telefonra. A második kilencest tárcsázó ujjamat még épp az utolsó másodpercben, de épségben kaptam el,a harmadik kilencesre azonban már sehogy se kerülhetett sor. A fekete kesztyűs kéz egy jókora ólmosbotot emelt ki a szétvert postai vagyontárgy maradványai közül