Az élet dolgai

A ​halálnak, ennek a vén kurvának szüksége van az ügyfelei cinkosságára. Soha senki nem hal meg a saját akarata ellenére. Az embert erődnél is jobban védi a saját tiltakozása. A bombák eltérnek röppályájukról, a betegségek véget érnek, a mikrobák elcsüggednek… De a szüntelen tagadás töretlen erőt kíván. Az ember belefárad, egyezkedik. Foglalkozni kezdtem a halállal. És a halál tüstént foglalkozott velem. Gyengeségemben szemügyre vettem, elismertem a halál lehetőségét, s ez a vég kezdete. Megfizetek ezért az elkerülhetetlen gyávaságért, úgy kell nekem! Csak az hal meg, aki elfáradt és beletörődött.”
„Homlokán rövidre nyírt sötét hajának töve alig észrevehetően ritkul. Szája egyenes és határozott. A szeme sarkában a ráncok vonala inkább mosolyt idéz, mint elmélkedést. Teste kényelmesen helyezkedik el a vezetőfülkében, ösztönösen figyelő test, de oldottan könnyed is, a régóta megszokott azonos mozdulatok révén… A két kéz szilárdan tartja a kormányt, és gépies reflexekkel közvetíti az impulzusokat, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a kocsi a lehető legközelebb maradjon az ideális forduló-ívhez. Újra Párizsban… egy kicsi… lalala… A vezető megmosolyogja, hogy hamisan dudorászik. A mosoly ottfelejtkezik a száján. A terelőablakon keresztül fújó szél távoli vihar gyanús melegét hozza. A mező illatos. Ilyen iramban a kanyar vagy kétszáz méterét egy pillanat alatt megteszi a kocsi. A vezetőnek nincs ideje arra, hogy arcáról letörölje a mosolyt, amikor azt dünnyögi: – Micsoda barom!