Napló

Részlet a könyvbő "Normafa pensio. 1934. VII. 8. A lépcső följáratánál egy színes reprodukció lóg. Teltkeblű és csontosarcú biedermeyer hölgy ül és levelet olvas. Kesztyűk könyökön fölül. Látni, ahogy piheg. Szerelmeslevél. Mellette nagy bernáthegyi kutya ül és beleolvas. Cí Indiscret. Brr. A kép rossz. Nagyon rossz. Dühít és vidít. Dühít, nem rossz. Vidít, mert piktor is van gyilkolni való, nemcsak költő. (Egy régi füzetből). Diósszilágyi Éva megállít az egyetem folyosóján. A lány szerelmes belém. Szász Károllyal jön, a fiú másodéves, irodalmi ambíciókkal, szörnyen tehetségtelen. Beszélgetünk. – Tudja mit mondott magáról a Karcsi? – Ne maga, majd inkább én mondom el, maga hülyén mondja! Szóval azt mondtam, hogy ha nem itt az egyetemen, mint kollégát ismerlek meg, akkor leborulok eléd. Hetedista koromban olvastam először a verseidet és nagyon nagy embernek tartalak. Szörnyen kínos. – Hát olvassatok csak. Nektek írok, – nyögöm. – Nem a vén hülyéknek. Azoknak reménytelen. Azóta zavar. Tényleg, – kiknek írok. Nekik? Érdemes? Nem olvassák. És ostobák és mind ír titokban. Szörnyen tehetségtelenül. Bölcsészhallgatók. Hát így fertőzök!?